Kedves Réka! A boldogságárus meséje egy olyan cím, amelyről talán többen most hallanak először, mégis ismerősen cseng. Hangzatos és egyből mosolyt csal az arcokra. Mesélj erről az óvodás korosztályt célzó legújabb produkcióról. Honnan jött az ötlet? Miért éppen A boldogságárus meséje?
Már maga a „boldogságárus” szó is nagyon izgalmas számomra. Rögtön felvet egy sor kérdést: vajon lehet-e boldogságot árulni? Ha igen, mennyibe kerül? És egyáltalán ugyanaz jelenti-e a boldogságot mindannyiunk számára?
A történetünk egyik fő inspirációját Samuel Allo világvándor mesemondó adta, aki hosszú évek óta járja a világot gyalogosan, és meséken keresztül teremt kapcsolatot az emberekkel. Bárhová érkezik, történeteket ad és történeteket gyűjt: mesél, majd cserébe ő is kér egy mesét azoktól, akikkel találkozik. Nagyon megfogott bennünket ez a gondolat, és tulajdonképpen ebből született meg a mi Boldogságárusunk karaktere is: egy vándor, aki járja a világot, és meséket visz magával.
Régen a mesélés természetes közösségi alkalom volt: az emberek összegyűltek, történeteket mondtak egymásnak, és a meséken keresztül tapasztalatokat, érzéseket, örömöket és félelmeket osztottak meg. Valahogy ezt a fajta együttlétet szerettük volna mi is megidézni. Számunkra a boldogság egyik fontos forrása éppen a kapcsolódás, ehhez pedig a mese csodálatos kapocs. Összehoz bennünket, közös élményt teremt, megnevettet, elgondolkodtat. Ilyen értelemben a mi Boldogságárusunk valóban boldogságot árul, csak éppen mesék formájában.
Az alcím is sokat sejtet: Csodálatos állatmesék. Milyen állatmeséken keresztül kommunikálsz?
Ez maradjon egyelőre meglepetés! Annyit azért elárulhatok, hogy lesznek a gyerekek számára ismerős és egészen új történetek is. Sokféle állatfigurával találkozunk, és mindegyiküknek valami egészen más jelenti a boldogságot.
A boldogság nem éppen egy könnyen definiálható fogalom. Az előadás tesz kísérletet arra, hogy behatárolja ezt?
Egyáltalán nem szeretnénk definiálni. Sőt, talán éppen az ellenkezője a célunk. A mesékben minden szereplő számára mást jelent a boldogság, ahogyan nekünk, embereknek is. Sokfélék vagyunk, más dolgokra vágyunk, másnak örülünk, mégis mindannyiunkban ott van a boldogság iránti vágy.
Számomra ezért az előadás sokkal inkább a kapcsolódásról szól. Arról, hogy történeteket adunk egymásnak, együtt nevetünk, együtt játszunk, és közben talán magunkra ismerünk egy-egy figurában. Nem szeretnénk megmondani, mi a boldogság. Inkább arra hívjuk a gyerekeket és a felnőtteket, hogy keressék meg a saját válaszukat. És közben töltsünk el együtt egy órát, amelyben egyszerűen jó együtt lenni.
Az előadás kettős szereposztásban készült. Nem szokványos ez bábszínházban. Miért döntöttél így?
Már az előkészületek során nagy volt az érdeklődés az előadás iránt, ezért szerettük volna, ha a Boldogságárus minél több helyre eljuthat. Innen jött a kettős szereposztás gondolata. Az egyik szereposztásban Nánási Ágnes, a másikban Zádori Szilárd kel útra a mesékkel. Így sokkal szabadabban tud utazni az előadás, ami ennél a produkciónál különösen fontos, hiszen eleve úgy álmodtuk meg, hogy a Boldogságárus ne csak a színház falai között találkozhasson a gyerekekkel.
Miben más a két Boldogságárus karaktere?
Ági és Szilárd nagyon különböző személyiségek, ráadásul egy nő és egy férfi, így már eleve két eltérő Boldogságárus született. Egy monojátéknál különösen nagy hatással van az előadásra a játszó személyisége: a humora, a ritmusa, az energiája, az, ahogyan megszólítja a gyerekeket vagy ahogyan életre kelti a bábokat.
Nem is szerettem volna előre meghatározni, hogy milyennek „kell” lennie a Boldogságárusnak. Sokkal fontosabb volt, hogy mindketten megtalálják benne önmagukat. Ugyanazokat a történeteket mesélik, ugyanazokkal a bábokkal játszanak, mégis máshová kerülnek a hangsúlyok, más pillanatok erősödnek fel. Nem két egyforma előadás született, hanem két saját karakterrel és energiával rendelkező változat. Talán ez is szépen rímel az előadás gondolatára: ahogyan a boldogsághoz, úgy egymáshoz is sokféle úton találhatunk el.
Mesélj az alkotótársakról, díszletről, bábokról, zenéről.
Mindenképpen fontos megemlítenem az együttműködő színházat, a Ciróka Bábszínházat, hiszen már az előadás alapötletét is közösen kezdtük el formálni. Kezdettől az volt a célunk, hogy olyan előadás szülessen, amely valóban „utazni” tud: eljuthat óvodákba, különböző közösségekbe, sőt kórházakba is. Olyan mesevilágot szerettünk volna teremteni, amely bárhol képes egy kis játékot, derűt és boldogságot vinni magával.
Az együttműködés egyik különlegessége, hogy a Cirókának is van egy saját Boldogságárusa Fülöp József személyében, nálunk pedig Nánási Ágnes és Zádori Szilárd kel útra a mesékkel. Így akár párhuzamosan, két városban is megszólalhatnak a boldogságos történeteink. Nagyon szeretem ezt a gondolatot: mintha a mesék valóban vándorútra kelnének, és minden Boldogságárus egy kicsit másképp, a saját személyiségén keresztül adná tovább őket.
Nagyon jó alkotótársakkal dolgozhattam ezen a világon. A szöveget Szabó Attila írta, a zenét Zádori Szilárd szerezte, a látvány, a díszlet és a bábok Wunder Judit munkái, színházi nevelési szakemberként pedig Bethlenfalvy Ádám vett részt az alkotófolyamatban.
Ádám jelenléte azért is volt fontos, mert az előadás egyik központi gondolata a közös élmény, és ezt nemcsak a történetek szintjén szerettük volna megmutatni. A Boldogságárus időről időre közvetlenül is megszólítja a gyerekeket, kérdez tőlük, kíváncsi a gondolataikra, így ők is részeseivé válhatnak a közös gondolkodásnak. Persze egyáltalán nem mindegy, hogyan kérdezünk. Nem az a cél, hogy „jó” vagy „rossz” válaszok szülessenek, hanem hogy valódi párbeszéd alakuljon ki. Az interakció ezért nem egy plusz játék az előadásban, hanem dramaturgiailag is fontos része: egy újabb lehetőség arra, hogy a mese közös élménnyé váljon.
A szöveg öt, egymástól független állatmesét fon össze. Külön-külön is önálló történetek, együtt azonban egy közös utazássá állnak össze, amelyben különböző utakon indulunk a boldogság nyomába. A humor nagyon fontos része az előadásnak, ezért a játékos, humoros dalszövegekhez is felszabadult zenei világot kerestünk. Szeretek abból kiindulni, hogy egy-egy zenei stílus milyen hangulatot, energiát képes behozni egy előadásba. Most az ír zenei világra esett a választásunk. Van benne valami sodró, játékos és szabad, ugyanakkor közösségi is, ami nagyon jól találkozott azzal a vándorló, életvidám figurával, akinek a Boldogságárust elképzeltük.
A látvány középpontjában pedig tulajdonképpen egyetlen bőrönd áll. De ez nem akármilyen bőrönd: benne van egy egész világ. Mivel a főszereplőnk vándor, szinte magától értetődő volt, hogy a legfontosabb tárgya a poggyásza legyen. Kis dobozokban, rekeszekben lapulnak benne a mesék és a különböző bábfigurák, és mindig akad benne valami új felfedeznivaló. Olyan, mintha a Boldogságárus az útjai során összegyűjtött történeteket mind ebben a bőröndben őrizné. Aztán megérkezik valahová, leteszi, kinyitja, és már kezdődhet is a mese.
Kinek ajánlanád?
Elsősorban az óvodás korosztálynak készült, de igazából mindenkinek ajánlanám, aki szeret mesét hallgatni, nevetni és játszani, kortól függetlenül.
Azt gondolom, nagyon jó közös családi élmény lehet ez az előadás. A gyerekek és a felnőttek valószínűleg nem mindig ugyanott és ugyanazon nevetnek majd, és talán nem is ugyanazt viszik haza magukkal a történetekből. De éppen ezt szeretem benne. Nem szeretnénk kész válaszokat adni, inkább egy közös élményt. Ha a mese véget ér, a bőrönd becsukódik, de a történetekből valami tovább utazik a gyerekekkel és a felnőttekkel. Ha pedig hazafelé még arról is beszélgetni kezdenek, hogy kinek mit jelent a boldogság, akkor azt hiszem, a Boldogságárus elvégezte a dolgát.