A nemzetközi-bábművész szövetség (UNIMA) kezdeményezésére 2003 óta március 21-én ünnepeljük a bábszínházi világnapot.
„A művészet a bizonyíthatatlan egész kifejezése (…) a teljesség
lélegzetvétele.”
A 2025-ös bábszínházi világnap magyar üzenete – Láposi Terka
Mi álljon a 2025-ös Bábszínházi Világnap magyar üzenetében? Csendek, örömök, ölelések, emberi gesztusok szólaltak meg bennem. Megszólalt a címben olvasható Pilinszky-gondolat, amely hosszú évek óta velem van és folyamatosan újra alkottatja bennem a miértekre adott válaszokat, de Korngut Kemény Henrik 1934-ben írt mondata is érvényt kapott, miszerint „a bábjáték szeretete a széplélek és a jövendő szeretetét jelenti…”
2025!
25 éve a 21. században élünk!
Ez alatt a magyar bábművészetben karakteresen megerősödtek az önálló arculattal működő bábszínházak. A hazai bábszínházakat alapítók mellett felnőtt három bábos generáció, akik erős diskurzusban, progresszív burjánzást hozó művészek közösségévé alakultak és akik − új formanyelveket teremtve − a klasszikus vizuális határokat is szétfeszítették. Velük együtt létrejött egy hazai alkotói bábművész közösség, akik tudják és érzik, hogy a báb mint műfaj a világ igazságainak absztrakt ábrázolásához járul hozzá, a bábesztétika végtelen tárházát képes megteremteni és az összművészeti szemléletet tudja, akarja képviselni.
Fontos, hogy az utóbbi évtizedekben egy olyan művészi, alkotói közösség alakult ki, amelyben mindenki ismer mindenkit! Érzékletes példája volt a hazai bábosok összefogása, egymásra figyelése a 2023-ban megrendezett 10. Színházi Olimpia alatt és az azóta még nyilvánvalóbban tapasztalható, a bábművészet eszközeivel egymást megérteni akaró figyelem, az egymásért kialakult szolidalitás, a szakmaiság perspektívájának szélesre nyitása.
A bábszínház az anyagból teremtő alkotói folyamatok szabadsága, művészeti
elemek organikus egysége, a fantázia és a hit, az elmélyült egyéni és a kollektív összetartozás együttes élményének formája, amelyben az emberi természet és a
létezés mélységei tárulnak fel. A bábok lényege, hogy valakik megteremtik őket.
Ebben a folyamatban az alkotók az élet rejtélyét kutatva a megelevenítés törvényeit képzik meg. Az új technológiák alkalmazása, a multimédiás lehetőségek sem gyengítik azonban az emberi komédiást megformáló bábfiguránk, Vitéz László érvényességét.
2025 Kemény Henrik centenáriumának éve is, aki az 1940-es években territóriumát sziklaszilárdan kijelölve, következetesen és öntörvényűen szolgálta a bábjátékkal közönségét évtizedeken keresztül minden nap. Vitéz László alakja a történelmi rendszereken és korszakokon átívelő, minden kataklizmát túlélő, folyamatos jelenvalóságot hirdető, élő elevenség megtestesítője. A nemzeti kontinuitás képviselője, aki képes felülkerekedni a halálon és legyőzni ellenségeit, még ha maga az ördög is az. A világ Kemény Henrik kezein megismerte Vitéz Lászlót, azt a figurát, aki fáradhatatlan aktivitással képviseli az embert, aki a folyamatos átrendeződéssel teli életben nem a talajtalanság érzetét, a lehangoltságot, a dekadenciát hordozza, hanem az életben maradás technikájának puritán, humorban gazdag, mindent legyőző mitikus oldalát.
Kemény Henrik munkásságát tekintve tudjuk, hogy a hagyomány és a kortárs fogalmai nem zárt és rögzített entitások, hanem viszonylagos, rugalmas keretek.
A bábszínház szövetek közötti összekötő erő, emberi jog, amelyet az univerzalizmus kérdései kereteznek, egyebek mellett, hogy miképpen tud nemcsak a helyi közönséggel találkozni, hanem emberek, kultúrák, társadalmi osztályok és generációk közötti hídként szolgálni.
A bábművészet az emberi létezés univerzuma. A bábjátékosokban van egy olyan játékos találékonyság, egy szertelen és élénk ünnepélyesség, amely az embert önnön léte fölé, a szellem birodalmába emeli. A bábuval való játékosság bizonyítja újból és a legmagasabb értelemben a világban való helyzetünk logikántúli jellegét, azt, hogy túllépünk az élet azonnali szükségletein, legyőzzük az anyagi világ abszolút determinizmusát, s ezáltal az autonómia, a tisztesség és a méltóság szférájába léphessünk át.
A bábszínházban megteremtődhet az esélyek eszményi egyenlősége, megvalósulhat az érdek nélküli öröm birodalma.
Isten éltessen minden bábost, minden bábszínházat!
Isten éltesse minden bábszínház közönségét!
Színházi Világnapi Üzenet 2025-ben Theodoros TERZOPOULOS-tól
Egy olyan világban, ahol elszegényedett polgárok a virtuális valóság börtöncelláiba
zártan, fullasztó magányukkal körülárkoltan léteznek – vajon meghallja-e a színház a
segélykiáltásokat? Egy olyan világban, ahol totalitárius rendszerek kontrollja és
elnyomása alatt robotokként kell leélni az életet. Aggasztják vajon a színházat az olvadó jégsapkák, az ökológiai pusztítás, a globális felmelegedés, a biológiai sokféleség masszív csökkenése, az óceánok szennyezettsége, az egyre gyakoribb erdőtüzek és a szélsőséges időjárási jelenségek? Lehetséges, hogy a színház az ökoszisztéma aktív részévé váljon? Sok éve figyeli már a színház az emberiség bolygónkra gyakorolt hatását, de még mindig nem tud mit kezdeni ezzel a problémával. Szorong-e a színház azon, amivé az emberi létezést a 21. század átformálja? Az állampolgárt manipuláló politikai és gazdasági érdekek, médiahálózatok és véleményformáló cégek. A közösségi média – még ha meg is megkönnyíti – a kommunikáció nagy alibije, mert biztosítja a szükséges és biztonságos távolságot a másik embertől. A másik embertől, a mástól, az idegentől való félelem átható érzése uralja gondolatainkat és tetteinket. Működhet-e a színház a különbözőségek együttélésének műhelyeként vérző traumáink figyelembevétele nélkül?
A vérző trauma arra ösztönöz, hogy rekonstruáljuk a Mítoszt. Heiner Müller szavaival
élve: “A mítosz egy aggregátor, egy gép, amihez mindig új és új gépek csatlakoztathatók. Addig szállítja az energiát, amíg a növekvő sebesség fel nem robbantja a kulturális mezőt” – én még a barbárság mezejét is hozzátenném. Vajon a színház reflektorfénye képes megvilágítani a társadalom traumáit ahelyett, hogy félrevezető módon önmagára irányítja a figyelmet? Ezek olyan kérdések, amikre nincs végleges válasz, mert a színház a
megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fent magát.
Kérdések, melyeket Dionüszosz vetett fel áthaladva szülőházán, az ókori színházon,
és folytatja néma menekülőútját a háború tájain, ma, a Színházi Világnapon.
Nézzünk Dionüszosz, a színház és a mítosz eksztatikus istenének szemébe.
Dionüszosz, aki egyesít múltat, jelent és jövőt, a kétszer született, Zeusz és Szemelé
gyermeke, a fluid identitás kifejezője, nő és férfi, dühös és kedves, fenséges és állati,
az őrület és értelem határán, rend és káosz, élet és halál közt egyensúlyozó
akrobata. Dionüszosz alapvető ontológiai kérdése: “mivégre ez az egész?” – a
kérdés, ami a mítosz gyökerének és az emberi rejtély sokrétű dimenzióinak egyre
mélyebb vizsgálata felé tereli az alkotót. Új narratív utakra van szükségünk, amelyek célja az emlékezet ápolása és egy új erkölcsi és politikai felelősség formálása, hogy kiléphessünk a mai középkor sokféle formát öltő diktatúrájából.
Theodoros Terzopoulos
Magyar fordítás: Németh Nikolett