Harlekin letette úti poggyászát, és szertenézett. Kockás ruháján napfény csillant, mosolygó bohócarcán elégedettség: örömét lelte mindabban, amit látott. Nézte, ahogy a hegyek felnyúlnak a kutakba, és apró borsószemekből zuhog az eső a csillagok felé; bámulta a földön bóklászó bárányfelhőket, az égben pöfögő expresszvonatot. Kacagta a postást, ahogy kézen állva araszol, és a levelek felpotyognak táskájából az erkélyekre. Integetett az érseki palota kéményein fagylaltozó óvodásoknak, a házak felett szép, szabályos rendben köröző tanítónéniknek. Meghajolt a komoly urak előtt, akik elég mókásan néztek ki égnek meredő nyakkendőikkel. Tótágast állt a város. Még a neve is megviccelte a google maps-ben keresőket: REGE. Haj, rege, rege, rege, de gyönyörű Eger ege!

Harlekin elégedett volt. Sokfelé megfordult már, úgyhogy tudta, hogy a világ olyan, amilyennek látjuk. A történeteink pedig olyanok, ahogy elmeséljük őket. És ő nagyon szeret mesélni. Szereti, ha a világ néha tótágast áll, kifordítja sarkaiból a megszokottat, felpezsdíti az elfáradtat, kiszínezi a megkopottat. S ahogy ott állt a magasban, hirtelen elhatározásra jutott: ő bizony itt marad! Átkutatta zsebeit, és amit talált bennük (álmok, mesék, gyerekkacagás, felnőttek könnyei, töltőtolltinta, basszuskulcs, pókpapucs, sárkánykengyel, boszorkány-fityisz, haleledel, rütyük és kütyük), azt mind összeszedte, és ebben a Rege nevezetű városban vett magának egy bábszínházat. 

Azóta ő itt lakik. Beköltözött a színek házába, ahol feketébe burkolódzik a titok, hogy napról-napra fénnyé váljék. Ahol alapvetően nincs semmi más: csak egy deszka, és rajta egy ember: betölti a teret, a tótágast, a patakkönnyűt, a tengermély magasságokat. Jó itt lenni!